Botond_Meghivo20130312_v1b

A MŰVÉSZRŐL. Kardos Botond (1949-2010) szobrász, BOTOND néven vált ismertté a nemzetközi és a magyar művészeti életben. 1979 óta Németországban élt. Nem tartozott sem csoporthoz, sem iskolához. Eltervezte többek között az Alexandriai Könyvtár emlékművének felállítását, nagy hatású performanszt celebrált a náci könyvégetés évfordulóján Nürnbergben, elkészítette a harmincéves háború lezárását, az európai uralkodók leszármazottaival megünnepelt díszvacsora kellékeit, és újrafestette Leonardo Utolsó vacsorájának terét. Már az 1980-as évektől keret-projektekkel dolgozott, amelyeket szobrokkal, rajzokkal, festményekkel, fotókkal, akciókkal együttesen valósított meg. Elkötelezetten védte autentikus formanyelvét a kortárs művészeti ipar trend-diktátumaitól.
Több műciklusa foglalkozik a tudások és alkalmazások (pld.: természet/művészetek/tudomány/vallás/társadalmi elosztási rendszerek) kritikájával. Alapvetően a konkrét és metaforikus tér kérdéseinek köréből indulnak ki művei. Feldolgozta a„tér/hatalom/lakhely/természet/jel kapcsolatát”(Echo, 1987, Zengő ,1989, Hommage, 1990, Civitas, 1991,), a „tudás/megőrzés tereit” (Bibliothek, 1986, Bunker, 1993, NETZ-WERK, 2000), a „történelem/emlékezet közös fegyverzetét” (Homo bellicosus, 2000, Fridensmahl, 1999, Arche 2003), az „eltérő tudatállapotok/univerzum-sejtések kapcsolatát” (Schlaf, 2007, Säcke, 2007, Hirn, 2008), a „pátosz/irónia hétköznapi és agresszív nyomtömegét” (M.A.C.I., 2009), valamint a „művészet/interpretáció és műalkotás/hype marketing felhőit” (Abendmahl, 2009.). Munkái erős tematizáltságuk ellenére sem tekinthetők konceptuális alkotásoknak: a hagyományos szobrászati, festészeti, grafikai eszközöket toldotta meg, rá jellemző, „Botondos pluszokkal”. Művei kritikával, humoros reflexiókkal telítettek, amelyeket jól azonosítható, személyes formanyelven kommunikált. Előszeretettel használta a rozsdamentes acélt, a használt kamionponyvát, a cérnával varrott polietilént,a bronzot, a bársonyt, a drótot.

Magyarországon a rendszerváltást követően lettek megtekinthetőek munkái: a Műcsarnok (Homage, 1990), a Budapest Galéria (Délibáb, 1996), a Kiscelli Múzeum (Homo bellicosus, 2000), az Oktogon Galéria (Alvás, 2003), és a MODEM (A vacsora/Abendmahl, 2012) által rendezett egyéni kiállításain.

A KIÁLLÍTÁSRÓL. BOTOND 2B Galéria beli tárlata polietilénből varrott rétegelt szobrokból, használt kamionponyvára festett képekből, szénnel papírra rajzolt grafikákból áll. Agy és idegrendszer: az ember autopoetikus hálózata. A kiállítás tárgyi középpontjában az emberi agyvelő, szellemi örvényében pedig az emberi képzelet/tudás áll. Az agy a szellemtudományok és természettudományok kutatásainak kitüntetett célpontja. Titka valamiképp az univerzuméhoz hasonló. Origó és végpont egyszerre. A nem felbontható, létező középpont. Az ezredforduló óta dollár milliárdok által támogatott projekt. Sokan és sokféleképpen értelmezik. Vannak, akik olyan végső megoldásokat várnak az agy biokémiai folyamatainak megismerésétől, mint például az „Isten-képzetek megnyugtató rendezése”. Mások abban reménykednek, hogy az agy megmarad „Terra inkognitaként”, az utolsó helyként, amit nem igázhatunk le, és amit nem szennyezhetünk be. Botond munkája ehhez a Nagy Titokhoz kapcsolódik, egy végsőkig kiérlelt képzőművészeti eszköznyelvvel, amely BOTOND megfogalmazása szerint „párbeszéd az Ember és az Univerzum között”. A tárlaton látható lesz a „232° C”című akciójának videó dokumentációja is, amelyet a náci könyvégetés évfordulóján, 1989-ben celebrált. A 2B Galériában kiállított munkákat most láthatja először a magyar közönség.

János Kurdy-Fehér